(Marosi Szilvia)
Mindegyik evangélium beszámol arról, hogy a Jézus feltámadása után megjelenik az apostoloknak, és egyetemes megbízást ad nekik. Ezt a rendkívüli eseményt azonban mindegyik evangélista más és más módon beszéli el. Még a szinoptikus ( az együtt látó ) evangéliumok sem mutatják a tőlük elvárt és megszokott hasonlóságot. Mindegyik evangélista más és más sajátosságot akar hangsúlyozni.
Máté azt hangsúlyozza, hogy Jézus kapott minden hatalmat égben és földön, ezzel a hatalommal küldi az apostolait tanítani és keresztelni, jelenlétét ígérve nekik a világ végéig. Az evangélista tehát, a hatalom nagyságát, a küldetés lényegét és Jézus segítségét, szüntelen velünk létét emeli ki, tartja fontosnak.
Márk a küldetés egyetemességét, az evangélium hirdetésének egész világra kiterjedését, illetve a hitet és a keresztséget, mint az üdvösség feltételét hangsúlyozza.
Lukács evangélista nagyon szűkszavúan beszéli el az eseményeket, tudniillik kifejezett hatalom átadásról nem ír, de megígéri a Szentlelket és megáldja a tanítványokat. Ő arra fekteti a nagyobb hangsúlyt, hogy Jézus valódi testben támadt fel.
János evangéliumának sajátossága a béke. Bár a béke köszöntése elhangzik egyszer Lukács evangéliumában is, János az, aki különös jelentőséget tulajdonít neki. Ugyanis többször és különféle formában beszél róla. Fontosságát hangsúlyozza az is, hogy ebben a rövid részben háromszor is szerepel. Különös kapcsolat állapítható meg a feltámadás, megjelenés, hatalomátadás és a búcsúbeszéd között.
Amikor elmondja tanítványainak a búcsúbeszédet, és megígéri a Szentlelket kétszer is beszél a békéről.
„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, mint ahogy a világ adja.” ( Jn 14,27 )
„Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok én legyőztem a világot.” (Jn 16,33 )
Ezekben a szentírási részekben János evangélista nagyon lényeges szempontokra mutat rá:
· az igazi békét Jézus adja
· a jézusi béke különbözik attól, amit a világban békének neveznek
· a béke Jézus feltámadásának első és legfontosabb ajándéka,
mert „Ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé forrasztotta, és a közbeeső válaszfalat ledöntötte.” ( Ef 2,14 ) - mert kereszthalála által legyőzte a bűnt és a halált, hogy az embert visszavezesse az Istenhez, s hogy a paradicsomi békét újra helyreállítsa. És ez éppen a feltámadt Jézus első ajándékában a bűnbocsánat szentségében válik nyilvánvalóvá, és megtapasztalhatóvá számunkra.
Testvéreim! Ez legnagyobb békénk forrása, és semmi más! Ahogy a feloldozás teljes szövege jelzi is ezt (olyan kár, hogy a papok egy része, ezt nem szokta imádkozni, így viszonylag kevésszer tudatosul bennünk e gyönyörű szöveg mondanivalója)
„Isten a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét.”
Úgy juthatunk igazi békéhez, ha gyakran járulunk ehhez a szentséghez.
„A test a bűn miatt halott, a lélek azonban a megigazulás következtében él”, csak az a kérdés, hogy hogyan, meg van-e benne az igazi béke?
Tegyük fel magunknak a kérdést: megvan-e bennem a feltámadt Krisztus békéje?
Ha igen, akkor adjunk érte hálát, ha pedig nincs, akkor kérjünk az Istentől, hiszen „Ő, aki tulajdon Fiát, sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért: hogy ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent.” ( Róm 8,32 ) - mindent, vagyis igazi tőle való békét is.
Van, aki nem tudja olyan könnyen eldönteni, hogy van-e béke benne vagy nincs. Egy szép hasonlattal szeretném megvilágítani, milyen is lelkünk igazi békéje. Gondoljuk el, hogy a Balaton vize felett ragyogó napsütés van. Ha a tó vizének felszíne sima és nyugodt, akkor a nap sugarai tökéletesen visszatükröződnek benne. Annál jobban és tökéletesebben tükröződik vissza a nap fénye, minél simább, vagyis békésebb a felszíne. Ha viszont hullámzik, és háborog, vagyis nyugtalan, akkor már egyáltalán nem látszik a nap fénye. Így van ez a lélek békéjével is.
Testvéreim! Ha egyszerűen önmagunkba nézve nem tudjuk eldönteni, hogy békések vagyunk-e vagy nyugtalanok, akkor azt nézzük meg, hogy a dolgainkban, mindennapi tetteinkben visszatükröződik-e az Isten fénye? Meglátják-e rajtunk, hogy Krisztushoz tartozunk?
Egy énekben elmélkedünk az Isten békéjéről így: „Csak Isten békessége oltja szomjamat, üdvöm én tőle várom, igen nyugodalmat lelkem nála lel, Isten segítségül jön.”
Ez valóban így van testvéreim, mert csak az Isten békessége - és semmi más - olthatja végtelen utáni vágyunkat, ami belénk van kódolva, hiszen nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg Őbenne meg nem nyugszik, amíg el nem éri az örök békességet, az üdvösséget.
Kedves Testvérek! Szent Szerafin mondta: „Szerezd meg a belső békét (lelked nyugalmát) és rengetegen fogják megtalálni az üdvösségüket melletted!”
Hát szerezzük meg ezt a békét mi is, hogy magunkat és másokat is az üdvösség útján vezessünk. Fohászkodjunk a zsoltárossal együtt:
„Mint a szarvasgím a források vizére, úgy áhít a lelkem téged Istenem, Isten után szomjazik a lelkem”, az élő Isten békessége után.
Keresztre feszített és feltámadt Üdvözítőnk, add nekünk a Te békédet!