Húsvétvasárnap

(Marosi Szilvia)

Húsvétkor a keresztény ember Jézus Krisztus feltámadását ünnepli. Tudjuk, elmondják minden évben, sőt minden vasárnap, amikor ünnepeljük az Eucharisztiát, de nem tudjuk igazán erővel átélni, megszoktuk, ahogy az egyik hittanos mondta - mindig ugyanaz, s hozzátette, hogy unalmas is. És ez így is van mindaddig, amíg nem tudatosítjuk, hogy ott mi történik. Pedig milyen csodálatos dolog, megváltott, feltámadt emberek vagyunk, és örök életünk van. Mert, ha Krisztus nem támadt fel, - mondja az Apostol - akkor semmit nem ér a ti hitetek, és a mi igehirdetésünk, ráadásul még mindig bűneitekben lennétek. De Krisztus feltámadt, mégpedig elsőként a holtak közül.  Ez a feltámadás, amit ünneplünk pedig nem más, mint egy hír. Hír, ami mellet nem mehetünk el érzéketlenül, hír amit tovább kell adnunk, még akkor is ha sokaknak semmit nem jelent, és üres fecsegésnek tartják. A hír vagy más néven híradás, tudjuk jól, olyan tájékoztatás, dolog, ismeret, adat, tény közlése lehet, ami az embereket érdekli. Attól függően, hogy mi a hír tartalma hol többeket, hol kevesebbeket. Gondoljunk csak magunkra, és a felénk áramló információkra, hírekre. Van ami jobban van ami kevésbé érdekel. Így van ez miden emberrel, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk.A hírek lehetnek jók, rosszak, fontosak, kevésbé fontosak, érdekesek, kevésbé érdekesek...stb. Természetesen ettől függ az is, hogy milyen gyorsasággal terjednek. Ha odafigyelünk a hírekre (híradásokra) láthatjuk, hogy manapság lényegesen több a negatív tartalmú információk száma - árvíz, földrengés, gyilkosság, tömegszerencsétlenség, ...stb. - mint a pozitívaké. Miért? Mert ez az ami általában az embereket itt és most érdekli. Itt és most, mert nem képesek elgondolkodni, életük célján és értelmén, s nem képesek a jövőbe tekinteni. Élnek a mindennapok taposómalmában. Egyesek habzsolják az életet, nyüzsögnek itt-ott, keresik a felszínes kapcsolatokat; mások pedig nyugalomban eltengetik életüket kényelmes szobájukban bámulva a legújabb szappanoperát.

Ezért fontos testvéreim nekünk, akik feltámadott keresztények vagyunk, és megtapasztaltuk Isten szeretetét a hírt, az igazi hírt, az ÖRÖMHÍRT elvinni az egész világra. Azt írja János apostol a levelében, hogy mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk, amit hallottunk, amit megtapasztaltunk.

Sajnos legtöbbször azonban hallgatunk, pedig ez a hír 2000 év óta a legnagyobb szenzáció, Jézus nyomába senki nem léphet.

„Tudjátok, hogy mi minden történt ... jótetteket vitt végbe, meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten .... keresztre feszítették, de harmadnapra feltámasztotta Isten, és   látható alakban megmutatta őt.”

Ez a legnagyobb hír, maga az örömhír, ennél nagyobb soha nem lesz a világon. 

De nemcsak az a baj, hogy hallgatunk, mert azért elég sokan vannak olyanok is akik, nem hallgatnak. Van azért sok hiteles pásztor és sok hiteles keresztény is. Ők, ha kell szavaikkal, ha kell tetteikkel, tesznek tanúságot Jézusról, és az Örömhíréről. De akármennyire hitelesek is vagyunk, sajnos azt kell mondani, hogy a világ annyira megváltozott, hogy szinte semmi nem teszi őket fogékonnyá az igazi értékekre. Miért mondom ezt, mert van ennek az evangéliumnak egy igen érdekes mondata. Az asszonyok hírül viszik az apostoloknak Jézus feltámadását, de azok  „üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.”  És pont az apostolok nem hittek, akiket tanított, akik vele éltek, s akiknek Jézus háromszor is megjövendölte szenvedését.

Mi keresztények vagyunk valahol ennek az evangéliumnak asszonyai, akik szeretjük az Urat, s hirdetjük életünkkel, szavainkkal, tetteinkkel a HÍRT, a feltámadás örömhírét, és az ezen a világon túlmutató életet, mégis sokszor még a felszínes keresztényekre sem vagyunk hatással. Őket lehetne ennek az evangéliumnak apostolaihoz hasonlítani. Valamilyen formában ismerik Jézust, hallottak róla, némely tanítását még el is fogadják, de egész lényükkel nem tudnak hinni benne.

Azt mondja a kegyelemtan, hogy azon a napon, amikor egy szent ünnepe van, akkor az Ő közbenjárására jobban adja az Úr a kegyelmeit. A ma a kereszténység legnagyobb ünnepe van szerte a világon, így bizonyára az Úr most is túlcsorduló mértékkel adja kegyelmeit, ha kérjük tőle. Talán nem erőltetett, ha a Szentírás szavaival élve azt mondani, hogy most van a kellő idő, most van az üdvösség napja. 

Ezért a legfontosabb feladatunk testvéreim, hogy tegyük a feltámadt Krisztus kezébe életünket…kérjünk az Úrtól sok-sok kegyelmet, hogy továbbra is, de még nagyobb erővel, mint ahogy eddig tettük, az Ő fényét sugározva hirdetni tudjuk a világnak az egyetlen örömhírt Jézust, aki halálunkat, halálával megtörte és feltámadásával felragyogtatta nekünk az örök életet.