Kedves Testvéreim!
1. Ez év október 22-én, vasárnap ünnepeljük a Missziós Világnapot, amely lehetőséget nyújt arra, hogy elmélkedjünk a következő témáról: „A misszió lelke a szeretet”. Ha a missziót nem a szeretet vezérli, ha nem egy mélységes, Isten iránti szeretetből fakad, akkor félő, hogy csupán formális jótékonysági és szociális aktivizmussá redukálódik. Az a szeretet azonban, amellyel Isten éltet minden embert az Evangélium hirdetésének és megtapasztalásának a lelke, és akik ezt befogadják, tanúságot tesznek róla. Isten szeretete, amely életet ad a világnak az a szeretet, amelyet Jézus ajándékozott nekünk, a megváltó Ige, a mennyei Atya irgalmasságának tökéletes képmása.
A megváltás üzenetét János evangélista szavain keresztül lehetne leginkább
összefoglalni: „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy az Isten
elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9).
Jézus feltámadása után az apostolokra bízta e szeretetet hirdetését, és az
apostolok pünkösdkor, a Szentlélek ereje által lélekben megújulva elkezdtek
tanúságot tenni a meghalt és feltámadott Úrról. Attól kezdve az Egyház folytatja
ezt a küldetést, mely minden hívő ember számára elengedhetetlen és állandó
feladat.
2. Minden keresztény közösség arra hivatott tehát, hogy
megismertesse Istent, aki a Szeretet. Hitünknek ezen alapvető titkáról akartam
elmélkedni a Deus caritas est c. enciklikában is. Isten szeretete
átjárja az egész teremtést és az emberi történelmet. Kezdetben az ember a
Teremtő keze által a szeretet gyümölcseként jött létre. A bűn azonban
elhomályosította a benne rejlő isteni képmást. A gonosz félrevezette
ősszüleinket Ádámot és Évát, akiknek az Úrba vetett bizalmuk csökkeni kezdett,
és engedtek annak a rosszindulatú kísértésnek, mely szerint az Úr ellenségük és
szabadságukban korlátozni akarja őket. Így, az ajándékba kapott isteni
szeretettel szemben önmagukat választották gondolván, hogy ily módon
megerősíthetik saját akaratuk szabadságát. Ennek az lett a következménye, hogy
elvesztették eredeti boldogságukat, és megízlelték a bűn és a halál
szomorúságának keserűségét. Az Úristen azonban nem hagyta őket magukra, hanem
megígérte nekik és utódaiknak a megváltást, egyszülött Fiának, Jézusnak az
eljövetelét, aki az idők teljességében kinyilvánítja majd az Atya szeretetét, és
amely képes megszabadítani minden emberi teremtményt a gonosz és a halál
rabságából. Ezért Krisztusban megkaptuk az örök életet, azaz a Szentháromság
életét. Krisztusnak hála, aki a Jó Pásztor, és nem hagyja magára az elveszett
bárányt, az embernek mindig meg van az a lehetősége, hogy egységre lépjen
Istennel, az irgalmas Atyával, aki kész visszafogadni házába a tékozló fiút.
Ennek a szeretetnek - bármilyen meglepő – a kereszt a jele. Krisztus
kereszthalála – amint írtam a Deus caritas est c. enciklikában –
„Kereszthalálában történik meg teljesen Istennek az az önmaga ellen fordulása,
melyben önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra fölemelje és megmentse – ez
a szeretet legradikálisabb formája. Ezt az igazságot Jézus átszúrt oldalában
lehet szemlélni, és belőle kiindulva lehet meghatározni, hogy mi a szeretet.
Ebből a látásból találja meg a keresztény ember életének és szeretetének útját”
(n.12).
3. Jézus a kínszenvedése előtti éjszakán, amikor tanítványait
összegyűjtötte, hogy a húsvétot megünnepeljék, az utolsó vacsorán
testamentumként hagyta rájuk a „szeretet új parancsát – mandatum novum”:
„Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást” (Jn 15,17)! Annak a
testvéri szeretetnek a forrása, amelyet az Úr „barátaitól” kér, Isten atyai
szeretete. János apostol megjegyzi: „Mindenki, aki szeret, Istentől való és
ismeri Istent” (1Jn 4,7). Tehát, ahhoz, hogy Isten szeretetével tudjunk
szeretni az szükséges, hogy Őbenne és Őbelőle éljünk: az ember számára Isten az
elsődleges „otthon”, és csak az, aki Őbenne él, képes a benne élő isteni
szeretet tüzével „lángra lobbantani” a világot. Vajon nem ezt jelenti-e minden
időben az Egyház küldetése? Így már nem nehéz megérteni, hogy a hiteles felhívás
a küldetésre, amely az egyházi közösség elsődleges feladata, az Isten iránti
szeretet hűségéhez kapcsolódik, és ez vonatkozik minden keresztény emberre,
minden helyi közösségre, a részegyházakra és Isten egész népére. Pontosan ebből
a tudatosságból, hogy közös a küldetésünk, Krisztus tanítványaiban megszületik
egy nagylelkű készség arra, hogy olyan emberi és lelki kezdeményezésekről
tegyenek tanúságot, amelyről már szeretett II. János Pál pápa is írt a
Redemptoris missio kezdetű enciklikában: „a szeretet a misszió
mozgatóereje, amely szerint tenni kell vagy éppenséggel nem, változtatni kell
vagy nem kell változtatni. Ez az az elv, amelyből minden fakad, és a cél, amely
felé minden irányul. Semmi sem helytelen, amely valóban a szeretetért és
szeretetből történik” (n.60). Misszionáriusnak lenni nem más, mint
teljes szívből Istent szeretni, olyannyira – hogyha szükséges – az életünket is
odaadjuk Érte. Napjainkban is sokan vannak papok, szerzetesek, szerzetesnők és
világi hívek, akik mártírhalálukkal az iránta való szeretetről tettek tanúságot!
Misszionáriusnak lenni nem más, mint minden ember szükségletéhez odahajolni, az
irgalmas szamaritánus módjára, különösen is a legszegényebbekhez és azokhoz,
akik a leginkább szükséget szenvednek, hiszen aki Krisztus szívével szeret, az
nem keresi a maga hasznát, hanem csakis az Atya dicsőségét és a felebarát javát
szolgálja. Ebben rejlik a missziós küldetés apostoli termékenysége, amely
túlmutat minden határon és kultúrán, eljut a népekhez és a Föld minden határáig.
4. Kedves Testvéreim! A Missziós Világnap szolgáljon arra, hogy egyre jobban megértsük, hogy a szeretetről szóló tanúságtétel - amely a misszió lelke - mindenkire vonatkozik. Az Evangélium szolgálata nem egy magányos kaland, hanem felelősség, amelyben minden közösség osztozik. Az evangelizáció első soraiban helytállók mellett – és itt elismeréssel gondolok most a misszionáriusokra – sokan vannak gyerekek, fiatalok és felnőttek, akik imádságaikkal és más, sokféle együttműködésükkel már itt a földön hozzájárulnak Isten Országának terjedéséhez. Azt kívánom, hogy ez az együttműködés mindannyiunk hozzájárulásával egyre inkább növekedjen. Ezúton szeretném kifejezni hálámat a Népek Evangelizálásáért felelős Kongregáció és a Pápai Missziós Művek iránt, akik odaadóan fogják össze a világban szétszóródott sokféle törekvéseket. Szűz Mária, aki a kereszt tövében és az utolsó vacsora termében imájával aktívan hozzájárult az egyházi misszió első lépéseihez, őrizze meg őket feladataikban, és segítse a Krisztusban hívőket, hogy egyre inkább képesek legyenek az igazi szeretetre, és az élő víz forrásaivá váljanak egy lelkileg kiszáradt világban. Ezt kívánom teljes szívemből, miközben Mindnyájatokra apostoli áldásomat küldöm.
Vatikán, 2006. április 29.
XVI. Benedek pápa